Sajtó

A Visual Art Hotel galéria (2004) áprilisban rendezte meg Kádár György festőművész emlékkiállítását. Még szinte szokatlan leírnunk, hogy emlékkiállítás, hiszen a művész hosszú élete és aktivitása folytán szinte eggyé vált korunkkal is, s művészete — egész életében, s még a legutolsó években is — folyamatosan képes volt a megújulásra.

Kádár György 1912-ben született, és 2002-ben, túl a 90. életévén hunyt el. A fent említett bemutató tehát az első emlékkiállítások közé tartozott, ráadásul sajátos válogatással, amelyet mutat egyrészt a tematika, másrészt a periodika. „Tájképek és csendéletek” volt ugyanis a kiállítás címe, amelyen ezúttal a közélet és a társadalmi valóság iránt mindig nagy affinitást mutató alkotó intimebb atmoszférájú képei sorakoztak a falakon. A mester ugyancsak képzőművész leánya, Kádár Katalin által kiválogatott képek izgalmas periódusokba engedtek bepillantást. Láthatók voltak művek az itthoni „újrakezdés” időszakából, a negyvenes évek második feléből, majd ehhez kapcsolódtak képek elsősorban az ötvenes és hatvanas évekből. Az elkészülés dátumai pedig ezúttal azért fontosak, mert egy pillanatig sem lehetett érezni a kiállítás látványán, hogy „muzeális”, történeti visszapillantású kollekciót látunk. E csendéletek, tájak, enteriőrök ma is frissek, elevenek, festőiek. Kádár György a hihetetlenül gazdag XX. századi magyar piktúrában sajátos helyet foglal el, már művésszé válásával is. Nem kapcsolódott Nagybányához, nem kötődött a szentendreiekhez és nem is lett a Képzőművészeti Főiskola növendéke. A politika és a társadalmi igazságtalanságok iránt erős affinitást mutató fiatal Kádár igényes, jó felkészültséget biztosító szabadiskolákba járt, Bortnyik Sándorhoz, Gallé Tiborhoz, Örkényi Strasser Istvánhoz, majd fiatalon, 26 évesen Párizsba került. Itt szintén kiváló mestereknél tanult, széleskörű szakmai ismereteket szerzett, s a negyvenes években hazatért. Sorsa azonban tragikusan alakult, hiszen megjárta a koncentrációs táborok poklát, ami természetszerűen és szinte szükségszerűen befolyásolta, meghatározta ezt követő szakmai munkáit is. Megmenekülését követően tragikus tematikájú, drámai-emberi szituációkkal teli rajzokat készített, melyekből több is láthatóvolt a közelmúltban megrendezett nagyszabású „Elhallgatott holocaust” című műcsarnokbeli kiállításon. Kádár György szénrajzait Ámos Imre képei mellett láthattuk, egy teremben — többek között — Anna Margit, Ország Lili, Bálint Endre vagy Gedő Ilka munkáival. Kádár György a negyvenes évek második felétől igen aktív szereplője volt a magyar képzőművészeti életnek, mindemellett munkássága szerves része lett a tanítás. Tanári hivatásának gyakorlása mellett murális munkákat készített és folyamatosan intenzív műtermi munkát folytatott.

Feltűnő a konstruktivitás iránti erős vonzódása, a mindig fegyelmezett, tiszta kompozíció, a tudatos képépítkezés. Izgalmas látványt nyújtottak tájképei, melyek között láthattunk természetelvű műveket és olyanokat, melyeken fontos volt a szerkezet. Néha zsánerszerűen megjelennek magányos figurák is tájaiban. 1956ban készített „Hidas táj” című műve ennek az évnek nyomasztó, szorongató atmoszféráját sugározza.

Csendéletei kilépnek a hagyományos fogalmazásmódból, progresszív szemléletűek. Kádárt szinte folyamatosan festői problémák izgatják és foglalkoztatják, a szín, a szerkezet, a forma, a tér kérdései, izgalmai, miközben szinte minden esetben különlegesek faktúrái. Kádár soha nem irodalmias, nem elbeszélő, hanem az egyszerű beállításból mindig képes kiemelni a festőiség problémáját. Látványos e művein az üvegek, a palackok szerepe, melyeket néha figurának is láthatunk, akár magányosságukban, akár eltömegesedésükben vagy épp elidegenedésükben. E munkái sajátos állomást mutatnak, melyben benne rejlik, rejtőzik az az organikus világ iránti vonzalom, mely a későbbiekben áthatja festészetét, egyre elvontabb formai megoldásokkal.